Alternatív univerzum

Alternatív univerzum

Itt van az ígért írás, hamarabb, mint terveztem, és teljesen más címmel meg felépítéssel meg minden, de az alapötlet maradt. És most nagyon izgulok, hogyan fogadjátok. 

Odakint esik az eső. A cseppek végiggördülnek a kirakaton, hogy a néha előbukkanó nap a padlóra fesse elnagyolt másukat, és végiggördülnek a belépő lány bőrkabátjának ujjain is. A lány úgy csukja be maga mögött az ajtót, mintha bármikor kész lenne rá, hogy a kilincset megragadva kifusson az utcára, az esőbe, bárhová. Kötelességszerűen körülnéz, a tekintete átsiklik a polcokon, szempillái könnyektől tapadnak össze. A lány áll az ajtóban, és pont úgy néz ki, mint aki bárhol máshol állhatna.

A férfi a pultra támaszkodik, egyik keze zavartan elrejtve. Még nem is köszönt, még nem is tudja, kell-e köszönnie. Persze, ez az illem. Nyel egyet, mielőtt kinyögne egy hellót, és udvariasan megkérdezi, segíthet-e.Csak remélni tudja, hogy hozzáértőnek tűnik: könyvekhez, emberekhez értőnek.

-         Nem, én… Igazából csak volt egy ilyen, öhm, pánikrohamom, és… emberek között akartam lenni, úgyhogy… sajnálom.

A férfi furamód megkönnyebbültnek érzi magát, és arra gondol, az antikvárium nem az a hely, ahol igazán emberek között lehet lenni, mégsem mosolyodik el. A lány kintről esőillatot hozott magával, a külvilág bújik meg a kabátjába húzott ujjai és csapzott tincsei között. A férfi érzi a hullámokat a lányból: a kinti levegő hűvösségét és az ismeretlen felfoghatatlanságát.

-         Értem. De azért szeretsz olvasni, ugye?

A lány bólint, és kissé elmosolyodik: szemében pánik, mosolya pánik.

 ____________________________________________________________

A férfi azt mondta, válaszol bármilyen kérdésre, ha kaphat krétákat. Fehér krétát kért, egy kisgyermek félszeg tekintetével. Szavai mégis egy magabiztos ember szavai voltak: ehhez mindig értett, szerénység és méltóság, legyél az alattvalója, hogy uralkodhass rajta. A férfi megkapta a krétákat.

 ____________________________________________________________

Tulajdonképpen a buszmegállók is állomások, és a férfi minden állomásra központként tekint. Emberi sorsok fonódnak itt össze, kopott szatyros nénik és fülhallgatós tinédzserek állnak egymás mellett, párlépésnyi távolságra egymástól, és világok vannak közöttük. Ki nem mondatlan szavak és csendbe fagyott mozdulatok feszültsége, ezek az emberek olyan könnyedén megérinthetnék egymást, és nem teszik, sosem teszik. Mégis – észre sem veszik, hogy függnek egymástól.

A férfi itt látja másodszor a lányt, és egy bizonyos értelemben most találkoznak először, egymásra néznek: ott a lehetőség, hogy szótlanul elforduljanak. A férfinak eszébe jut az a délután, amikor könyveket mutogatott a lánynak, maga is tanácstalanul bolyongott a polcok között, és kínosan kerülték pultot, kínosan kerülték egymást és a valóságot is. Mégsem fordul el, köszön, megint ő köszön először, és aztán együtt szállnak a buszra, és egyikük sem azzal a busszal akart menni, de a lány azt mondta, erre vár, és ő is azt mondta… Aztán itt vannak, nem tudják, hogy összetartoznak-e, hogy egymás felé kéne-e fordulniuk, a férfi pedig megkérdezi:

-         Nem ülsz le?

A lány megrázza a fejét, csendben utaznak, és végül csak leszállás után fordulnak egymáshoz:

-         Nem ültem le, mert már valaki ült az egyik ülésnél. Nem volt vele gond, ne értsd félre, csak valahogy éreztem, hogy az ő világa meg az enyém nem illenek össze, tudod, mikor annyira nem a te hangodon beszél, és ez akkor is bánt, ha igazából nem is beszéltek, és egyszerűen nem nyílik kapu a dimenzióitok között, nem tudom ezt elmagyarázni, hogy ne hangozzon Star Wars-osan.

A férfi érti, ijesztően érti, de úgysem lenne hihető, ha ezt elmondaná. Nem szól semmit, csak közelebb áll a lányhoz: a világaik észrevétlenül kapcsolódnak egymáshoz.

 ____________________________________________________________

A kezdetben remegő, bizonytalan krétavonalak fehéren porzottak a szürke falon. A férfi rajzolt, graffitisek és művészzsenik lázadóan lelkes mozdulataival, polcokat és könyvek gerinceit pingálta a kövekre. Telefirkálta a szobafalakat, felállt a keskeny ágy vastámlájára, és aztán megroppanó térdekkel guggolva alkotott.

 ____________________________________________________________

A férfi szerette volna megőrizni a véletlen találkozások bizsergető varázsát, de tudta, túl rossz ember ahhoz, hogy ilyen szerencsét érdemeljen. Biztosra ment: meghívta a lányt. Egy teázóban találkoznak, indokolatlanul drága helyen, indokolatlanul nevetgélő emberek között. A férfi véletlenszerűen rendel, a csészét természetellenes kéztartással lehet csak megfogni, és a teának ugyanolyan íze van, mint az otthoni foltos bögrében gőzölgő, a rozsdás gáztűzhelyen forralt vízzel és később napokig a konyhapulton hányódó filterrel készített italnak. Ugyanakkor mégis más, másnak kell lennie, ezzel a lánnyal és az észrevétlenül hozzátartozó álomfoszlányokkal maga mellett semmi nem azonos a füstszagú, penészes lépcsőház gyomorforgató univerzumával.

A teázó csak arra való, hogy az épületről a lányra asszociálhasson majd, hogy elmosolyodjon az utcán sétálva. A teázó egy olyan világ, ami csak addig él, míg ők ketten itt ülnek, aztán kiveszik majd belőle a fény és a színek, ahogy kilépnek az ajtaján, hogy a hely pihenni tudjon, amíg ők valamilyen nosztalgikus szeszélyből majd visszatérnek ide. Ez a közös életük: világokat hagynak maguk mögött kiüresedve, kifosztva, mint levedlett bőrt, mint üres zacskót egy pocsolya felszínén. Mint egy lélektelen holttestet.

 ____________________________________________________________

A férfi azt mondta, csak akkor válaszol a további kérdésekre, ha kap egy képet róla. Úgy tervezte, a falra ragasztja majd, vagy nekitámasztja a mosdókagylónak, az ágy lábának, a retinájába vési és a szívébe is. Perverz állatnak nevezték. Megrázta a fejét, és úgy döntött, akkor nem beszél.

 ____________________________________________________________

A padról már lepattogzott a festék, de támlája langyos a napsugaraktól. A lány karja az övéhez ér, és egyikőjük sem mozdul. A fagylalt túl gyorsan olvad, túl édes, és a férfi röviden felnevet, amikor a pár perccel ezelőtti jelenetre gondol. A lány azt mondta, ő itt marad, rágógumisat kér, amúgy meg nagyon aranyos, amiért meghívta. A férfi tehát egyedül, ráérősen sétált a fagyishoz, aztán a pultnál a nő flörtölni próbált vele, ő meg izzadt, és meg kellett kérdeznie, hogy a Hupikék Törpikék fantázianév rágógumisat jelent-e, és nagyon jól tudta, hogy ha az igazi összetevőkről kapta volna a nevét a fagylalt, gyanúsan sok X és E, meg szám is szerepelt volna benne, de mégis rosszulesett neki a nő érdektelen vállvonogatása. Itt üldögélve azonban ez már mind jelentéktelennek tűnik, mintha nem vele történt volna, külső szemlélőként néze a saját életére, és a lány is a külső szemlélőkőn gondolkozhat, mert azt kérdezi:

-         Ha megfognám a kezedet, az emberek az apámnak tartanának téged, vagy pedofilnak?

A férfi nem tudja a választ, és fél belegondolni, hogy ő vajon minek érzi magát, aztán megnyugszik, mikor megállapodásra jut magában: egy barát. A szépség nyílt csodálója, aki csupán távolról szemléli azt, megérteni vágyik, de sosem lesz elég akarata a megvizsgálásához, mert konkrét formába zárva a szépség érdektelenné foszlana.

A lány azért mégis megfogja a kezét, sajnálkozó mosollyal kidobja a törpös-rágógumis fagyit, és azt mondja:

-         Borzalmas az íze.

 ____________________________________________________________

Mégis megkapta a képet. Kettő közül választhatott, az egyikre alig pillantott rá, vörös és fehér kontrasztját látta, bíbor vér és holtfehér arc. A másikra mutatott, és azt mondta:

-         Ezt, amelyiken mosolyog.

Rámutatott a képre, és közben azt gondolta: ezt, amelyiken él.

 ____________________________________________________________

Sosem kérdezte meg a nevét, mert nincsen szüksége rá. Nem kell megszólítania, mert alig beszélgetnek, főleg tőmondatokból és monológokból áll a társalgásuk, és a csendből, ami igenis fontos, különböző árnyalatú és mélységű csendekből. Az a kedvence, amihez mozdulatok társulnak, soha nem egymás felé, soha nem érnek össze a mozdulatok, mégis összekötik őket.

Néha pillantások pihennek a csendben, pontnyi fénysugarak egy szempárból, cseppnyi érzelmek a világtengerből. A lány úgy néz rá, mint egy haldoklóra, szomorúan, de szeretettel, és a férfi tudja, hogy sosem fogja megérteni őt, mert nincsen ideje, olyan kevés ideje van, egy élete, pár másodpercnyi élet, és összekeverednek az idősíkok, a lány belép az antikváriumba, sírt, köszön, és beszélgetnek – nem, nem beszélgetnek, csak köszön, és aztán… aztán csend. Csend buszmegállókban, teázókban és padokon, kint a világban, de a fejében, az elméjében sosincs csend.

A lány nevét gyönyörűnek képzeli el, és valahogy egyszerűnek is, olyan magától értetődőnek, mint a szél vagy a víz, napfény esetleg.

 ____________________________________________________________

A lány neve valójában tökéletesen feledhető. Pár lélektelen betű egy papíron, egy aktán, egy holttest fotójának a hátulján.

A cella falán krétavonalakból áll az antikvárium.

(Egy valós antikvárium pultja alatt egy holttest fekszik. Ez volt a megbízás.)

A képzeletében látszat-emlékekből áll az őrület.

(Egy valós emlékben vérpatak csordogál a szőnyegen. Ez volt az eredmény. )

A lány pedig három másodpercből áll.

Az elsőben belép az ajtón.

(Egy valós helyzetben a lánynak nem szabad a pult felé, a földre néznie. Ez volt a gyenge pont.)

A másodikban lelövik.

(Egy valós lövés jár azért, mert a lány rosszkor volt rossz helyen. Ez volt a hiba.)

A harmadikban továbbképzelik.

(A férfi képzeli tovább: egy bérgyilkos, egy fegyenc, egy álmodó.)

Máshogy is lehetett volna: a világ alternatív valóságokból áll.