2015. február 6., péntek

Floraison

Gondolom, azt hittétek, ez a blog halott. (Én is.)
Aztán megnéztem a Hobbitot, és ott volt ez a két cukorbogyó érett felnőtt férfi, és még shipnevük is van: Barduil, meg apró, de lelkes shipper-csoportjuk. Szóval nem bírtam magammal, és megszületett bennem az elhatározás, hogy belekezdek ebbe a miniregénybe, dacára minden befejezetlen történetemnek és a ténynek, hogy egy magyar történetet sem találtam róluk, és valószínűleg nulla lesz az érdeklődés. Sebaj.
Az ötlet nem az enyém.
Ennyi voltam egyelőre, és köszönöm, ha még valaki jár itt. :)

Odakint éppen egy szürke kisteherautó fékez le, ajtócsapódás hallatszik. Pár másodperc múlva nevető munkások ugrálnak le a platóról, jelképesen leporolják kesztyűs kezeiket, és Bard a kirakatüvegen keresztül figyeli lendületüket. A szájuk sarkában cigaretta, lebarnult karjuk elő-elővillan a páfránylevelek mögül, és az orchidea szirmai között feltűnik egy-egy baseballsapkás fej, ahogy elkezdik lepakolni a holmikat: székek és letakart képek, mindenféle dobozok és becsomagolt apróságok járnak kézről kézre. Páran kósza pillantásokat vetnek a virágüzletre, és Bard tapasztalatból tudja, hogy iszonyú hívogató, amit látnak: bohókás betűstílussal hirdetik, hogy ez itt a VIRÁGKUCKÓ, festett indák és kacsok kapaszkodnak fel a falon, az ajtóban beépített mozaiküveg (a napsugarak tehát színes szőnyeget festenek a padlóra), a kirakaton belül pedig burjánzik a megszelídített fauna. Impresszív, ahogy az üzlet belseje is, a ravaszul elrendezett polcaival, a futónövényekkel, amik valahogy mindenhol ott vannak, a falakra szerelt tartókban a művirágokkal (és van egy vonal, ami mentén összeolvad, melyik eredeti és melyiket szedték le nemrégiben egy gyár futószalagjáról). A világítás is bravúros, mintha fák koronája szűrné meg a napsugarakat, és közben fénypászmák kúsznak elő a piroskalapos műanyag gombákból. Egy apró erdei királyság az üzlet, és Bard valahol büszke rá, persze, hogy részese lehet az egésznek, hogy van egy konkrét ügyfélkörük, és jönnek még az öltönyös férfiak kávéval és telefonnal hadonászva, tanácstalan tinédzserek és izgatott menyasszonyok – de az igazság az, hogy az ember kicsit visszásan tekint az egészre, miután a közös üzletükből vitt virágot a felesége temetésére.

Annak idején mindössze tizenegy napig voltak zárva. Aztán Bard egy hajnalban határozottan lenyomta a kilincset, és belépve egyből megérezte a virágillatot, ami kissé elnehezült a többnapi bezártságtól (ilyen lehet az enyészet illata és minden ravatalozó illata). Szentségtörés lett volna villanyt gyújtani, úgyhogy a félhomályban tapogatta végig a növényeket, és a nagyjukat kidobta, lekonyuló szirmú és megzuhant kelyhű virágokat selejtezett, míg végül kiürült az egész üzlet, csak a polcok meredeztek, mint meztelen-fehér csontok, meg az a pár ág, ami csak dekorációs célt szolgált. Aztán Bard a pult mögé lépett, és egyesével kihúzott minden fiókot, papírhalmokat túrt fel, és végül megtalálta a kis füzetkét, ami vastag volt a beletűzött papíroktól és lapjai közé dugott prospektusoktól, és újabb tíz percbe telt, mire eligazodott a címek és felkiáltójeles jegyzetek között, de végül megtalálta a beszállítóik telefonszámait. Kissé tanácstalanul pötyögte be a „nárcisz” jelzés mellé firkantott számjegyeket, torkot köszörült, és igyekezett professzionálisan semleges hangot megütni. Meglepetésére lelkes férfihang válaszolt a köszönésére, és ment minden olajozottan. Hét virágtermesztőnek adta le a rendelést aznap reggel, és senki nem kérdezte meg, miért nem a felesége telefonál.
Ez másfél éve volt.

Most már szinte fejből tudja a telefonszámokat, és elég egy pillantást vetni a virágtengerre, hogy nagyjából felmérje, mekkora mennyiség hiányzik, és tökéletesen tudja, hogy melyik termesztő hozza a legszebb rózsákat és milyen időközönként kell jácintot rendelnie. Egészen belejött ebbe az egészbe, bár eleinte sűrűn átszaladt a szomszéd édességbolt kedves tulajdonosához, egy apró nénikéhez, akinek ha nem is a szakmai hozzáértésében, de legalább a szépérzékében bízott, és aki a gyér forgalmú boltja vezetése mellett lelkesen vetette magát minden új hobbiba, így a virágkötészetbe is. Zárás után sokszor üldögéltek a pult mögött, körülöttük levélnyesedékek és szétnyitott szakkönyvek (amiket a felesége hanyag mozdulattal dobott félre, mondván, hogy ő nem fog sémákat követni, de azért mindig volt egy-két ismerős, aki meglepte őt valami hasonló kötettel). Aztán a csokoládéboltos hölgy bezárta az üzletet, még utoljára áthozott egy dobozka különleges desszertet, és Bard megajándékozta egy csokor vadvirággal.
Ez pedig múlt hét szombaton volt.

Az üzlet tehát nem állt sokáig üresen, már itt is vannak a költöztetők, és Bard lanyha kíváncsisággal figyeli, vajon ki az új tulajdonos, és milyen vállalkozást indít itt ebben a csendes utcában, az ő közvetlen szomszédságában. Egy ideig vívódik, végül úgy dönt, nem fog innen leskelődni, és pár lépéssel átszeli a helyiséget, rámarkol a kilincsre és kilép a lusta délelőttbe. Először az égre pillant fel, zsebre dugott kézzel és kissé hunyorogva, aztán enyhén felhúzott szemöldökkel balra, a zöld platós kocsi felé.
Még mindig a munkások…
(Végtelen a berendezési tárgyak száma: mind lekerekített és mindben megcsillan valami fémberakás).
Aztán a férfi.
És akkor van egy másodpercnyi törés, olyan valószínűtlen az egész, mármint a férfi haja körülbelül lapockáig ér, és szőke, fehéresszőke, jégszőke, nevetségesen szőke. Szürke ing van rajta, halpikkely-csillogású, laza, és Bard nem néz lentebb, mert úgy érzi, eleget látott bőven, hogy megállapítsa: a fickó fura. Valami művészlélek lehet, talán galériát rendez majd be, csupa fehér varázsbirodalmat, és tucatnyi elvont alkotó járkál majd itt. Bard látja a jövőt, az üzlet előtt elsuhanó rajzmappás lányokat túlméretezett pulcsiban, szakállas férfiakat konttyal, apró hátizsákkal.
Elfintorodik, mert ez nem az ő terepe, sosem volt képes fesztelenül sétálgatni galériákban, önmagát is kiállított tárgynak érezte akkor: úgy hitte, figyelik a reakcióját, és rettegett attól, hogy rákérdeznek, ő hogyan értelmezi az alkotásokat, vagy melyik a kedvence. Eljárt ezekre a megnyitókra, mert a virágüzlet magában foglalta azt is, hogy rendezvényekre szállítanak, a felesége mindig lelkesen rendezgette a kiállítás tematikájához illő csokrokat, és sorra kapták az aranynyomásos meghívókat hálából – de Bard mindig úgy gondolta, a művészet ennél intimebb élmény kellene, hogy legyen, és ha képes vagy harminc közönyös arc mellett behatóan megszemlélni egy adott művet, akkor az az alkotás rossz. Konkrétan az összes rendezvényszervező cáfolta a véleményét, sebaj.
Szóval Bard nem lelkesedik túlzottan az új szomszédért, de úgy dönt, hogy bemutatkozik és megpróbál kedves lenni, mert már felrémlett előtte bizonyos késő esti zárásoknál történő kínos bólintás a másik felé, vagy éppen ebédszünetben egymás mellett elrohanás és mogorván odadörmögött köszönés, rosszabb esetben falon átdörömbölés.
Tehát elindul, lendületesen, sajnálkozó mosollyal kikerül egy asztalt cipelő munkást, és ott is terem a jövevény előtt, aki nem létezik, hogy nem látta közeledni, mindazonáltal konokul nem fordul felé.
Bard kötelességtudón elsóhajt egy jó reggeltet a nemes metszésű arcélnek. És megint ott van az a másodpercnyi törés, vákuum szippantja magába az időt és a teret, hogy csak az ő kis jelentük maradjon, a férfi végtelen lassúsággal fordul felé, először nyakból, aztán már mellkasból, és van az az ív a derekában, és Bard sírni szeretne, mert egyszerre nevetséges és hatásos az egész koreográfia. Merthogy biztos benne, hogy ez egy előre komponált koreográfia, a Férfi Aki Minden Gesztusát Megtervezi, itt áll előtte, és rémisztően semmilyen hangon viszonozza a köszönést. Lenéz Bard kinyújtott kezére, és csak aztán rázza meg, szabványszerűen közepes erősséggel. Bard biztos benne, hogy a testhőmérsékletük tökéletesen egyenlő, mert nem érzi a férfi kezét se hidegnek, se melegnek, csak a gyűrűi hűvösek. Mind a huszonhárom, megközelítőleg.

-         Örülök, a nevem Bard, csak simán Bard, és gondoltam, köszönök, ha már szomszédok leszünk. Vagy olyasmik.

-         Az én nevem Thranduil. - Tényleg ezt mondta, mármint teljesen komoly arccal, és Bard nem mer visszakérdezni, de a férfi megmagyarázza. – Arisztokrata őseim vannak, a szüleim ragaszkodtak a hagyományőrzéshez. ’Élénk tavaszt’ jelent. – Thranduil pont olyan embernek tűnt, akinek jelent valamit a neve, de nem a ’Google-ben kerestem és a nevemjelentese.hu-n is ezt írták’-módon, hanem latin szavakból összerakva.

-         Aha, hát, ennyi akkor. Úgy értem, csak ideköszönni jöttem, megyek vissza, a munka az munka. A virágüzlet az enyém egyébként, rögtön itt jobbra.

-         Ohh – Mindössze ennyit mond a jövevény, és ezt is olyan feszülten, előkelően, az O ívét apró mozdulattal mutatja az állával is, és a szemöldökével.

-         Na, akkor viszlát, örültem.

-         Hasonlóképp.

És ennyi az egész, Bard fogcsikorgatva indul vissza a boltba, és azon gondolkozik, miért siettet ennyire, elvégre a forgalom éppen nulla, és mekkora tahó, rá sem kérdezett, mi az idegen terve az üzlethelyiséggel. Végül abban állapodik meg magában, hogy ez még mindig a szerencsésebb eset, csak így elrohanni, ha maradt volna, valószínűleg véglegesen károsodott volna az önbecsülése.
A labdarózsák megremegnek a huzatban, ahogy becsapja maga mögött az ajtót.
__________________________________________________________________ 

Mikor Bard megforgatja a kulcsot a zárban, már kihalt az utca. Eltűnt a költöztetők furgonja, sötéten, csupaszon ásítanak a földszinti ablakok. Egy pillantás oldalra, de nem, Thranduilnál sem pislákol fény, a benti félhomályban egy létra vehető ki, meg a szunnyadó bútorok sötét halmaza. Bard a kabátzsebébe csúsztatja a kulcsot, és feszes léptekkel indul a legközelebbi buszmegálló felé.
Kettesével szedi a lépcsőfokokat, tenyere végigsuhan a korláton és rozsda tapad rá, a papírvékony falakon tévéműsor hangjai szűrődnek át. Persze, hogy az övék a legviharvertebb ajtó. Le kéne lakkozni. Vagy lecserélni végre. (Elköltözni inkább, az lenne a legjobb.)
Ahogy benyit, Tilda egyből repül a nyakába, a haja befonva, kopott szoknya van rajta és kiszöszösödött harisnya, de ragyog és már mesél is, és két kézzel öleli a nyakát. Bain csak a szobájából kiabál valami köszönésfélét, szavaiba videojáték monoton zenéje keveredik. Bain tizenkét éves, és a legtöbb vele egykorú fiúhoz hasonlóan virtuális lövöldözéssel üti el az idejét, és félszavakkal kommunikál. És ott van Sigrid is (kész nő már ez a lány, Bard klisének érzi, de újra és újra elcsodálkozik rajta). A lány a nappaliból jön, az ajtófélfának dől, féloldalas a mosolya, és Bard Tildával az ölében lép hozzá, hüvelykujjal végigsimítja a szemei alatt sötétlő karikákat.

-         Minden rendben volt veletek?

-         Persze.

Mindig minden rendben van, ugyanaz a válasz, mert ez kicsit enyhít Bard bűntudatán, bár nem változtat a tényen, hogy a gyerekei tulajdonképpen egész nap nem látják, és hogy itt ez a lány, ez a kislány, aki valójában kamasz, de akkor is, nem ez a felelőssége…
Merthogy Bardnak családja van. (Nem, családja volt, aztán…)

-         Remek, ennek örülök, mindenki megírta a háziját és uzsonnázott…

-         Igazából… Tildának eltűnt a pulóvere még az iskolában, segítettem neki keresni, de semmi baj, meg is találtuk, egy másik teremben volt, csak ugye, lekéstük a buszt – lekéstünk két buszt, és aztán segítettem tanulni, és nem volt tej a müzlihez, úgyhogy lementem a boltba is, de ez sem baj, kitelt a pénzből, amit az asztalon hagytál, és hát, még nem jutottam el addig, hogy nekiüljek a saját házimnak.

Sigrid mindig hadar, mikor zavarban van, és nem letolástól tart, egyszerűen csak mentegetőzik, és Bard legszívesebben hisztérikusan felnevetne, hogy tessék, itt a kudarcom: a lányomnak tanulnia kéne, és szórakoznia, magával foglalkoznia, nem háztartást vezetni.

-         Aha, aha, nem baj. Figyelj, innentől intézek mindent. Vacsorázni még nem vacsoráztatok, igaz? Akkor összeütök valamit, menj csak nyugodtan.

A karja már zsibbad, leteszi Tildát, és megkérdezi, hogy segít-e neki a főzésben. A lánya lelkesen bólogat, és Bard elküldi helyet csinálni a konyhapulton és elővenni a serpenyőt, amíg ő átöltözik és kezet mos. A szűkös fürdőszobában öblítőillatú, összehajtogatott ruhák tornya fogadja, és kétségbeesetten meg szeretné köszönni ezt a srácoknak, azt mondaná, mondjuk, hogy hihetetlen hálás, és nem csak a hajtogatásért, és ők megértenék…
Végül egyszerűen csak nekiáll kisikálni a virágok zöld maradványait a körme alól.

Odakint pedig felgyulladnak az utcai lámpák, és sötétség bújik a sikátorokba.



7 megjegyzés:

  1. Ó :') Egyébként én is gondolkodtam ezen a pároson, vagyis milyen menő volt már, amikor lespanoltak és a sátorban is ó gád... Csak hát nem jöttek szembe megint és azt gondoltam, ilyen nem is létezik... De aztán eltaláltam ide és milyen jó, hogy így történt!
    Nagyon ígéretesnek tűnik. Annyira tetszik az egész világ, amibe elhelyezted, és Thranduil, egyem a sznob pofiját, Bard és a családja meg, jaj...
    (bocsi az összeszedetlenségemért)
    Folytatod, ugye? Ugye? Kíváncsi vagyok nagyon.
    (mellesleg: ugye nem bánod, ha kirakom a blogod az oldalsávba? :3 )

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :) NAUGYE. Mármint egyből megvolt köztük a harmónia, és Thranduil, megközelíthetetlenvagyok-neszóljatokhozzám-Thranduil még ilyen kis cinkos pillantásokat vetett Bardra és ohh. Ohhh. És örülök, hogy itt vagy, meg hogy írtál (és milyen kedves dolgokat, jézusom). És nem vagy összeszedetlen. Senki nem összeszedetlen, aki kommentírásra vetemedik.
      És persze, hogy folytatom, már szinte kész is van a második fejezet, és lelkes vagyok. Nagyon lelkes.
      (mellesleg: dehogy bánom, nagyon köszönöm, de akkor már én is kiteszlek ide, ha megengeded.)

      Törlés
    2. Ejj, de jó, nálam kint is vagy :3

      Törlés
  2. Hol a többi?! *kifordítja a négy sarkából a világot* Kell ez, mint egy falat kenyér, nagyon-nagyon szívlelem a fiúkat együtt, és az egész AUt remekül elkaptad.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Raistlin! Én meg téged szívlellek nagyon-nagyon, és virulok, mert nagyon nem bíztam ebben a történetben, aztán. Aztán írtatok, és húúú.
      A többi pedig jön már, nemsokára, és kicsit hosszabb lesz, ez az első rész ilyen kísérleti jellegű volt egyelőre.
      Köszönöm, hogy írtál!

      Törlés
  3. ójaj, barduil. és még mennyire gyönyörű, egek. köszönöm. nagyon. asszem megyek és elolvasom a többit, ebből úgyse lesz építő jellegű kritika (≧◡≦)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hoppá, egy Hattie. :3 Nagyonnagyon örülök, hogy tetszett, iszonyú aranyos vagy, köszönömmm. ^^

      Törlés

 

Template by BloggerCandy.com