Floraison |
Gondolom, azt hittétek, ez a blog halott. (Én is.)
Aztán megnéztem a Hobbitot, és ott volt ez a két cukorbogyó érett felnőtt férfi, és még shipnevük is van: Barduil, meg apró, de lelkes shipper-csoportjuk. Szóval nem bírtam magammal, és megszületett bennem az elhatározás, hogy belekezdek ebbe a miniregénybe, dacára minden befejezetlen történetemnek és a ténynek, hogy egy magyar történetet sem találtam róluk, és valószínűleg nulla lesz az érdeklődés. Sebaj.
Az ötlet nem az enyém.
Ennyi voltam egyelőre, és köszönöm, ha még valaki jár itt. :)
Odakint éppen egy szürke kisteherautó
fékez le, ajtócsapódás hallatszik. Pár másodperc múlva nevető munkások ugrálnak
le a platóról, jelképesen leporolják kesztyűs kezeiket, és Bard a kirakatüvegen
keresztül figyeli lendületüket. A szájuk sarkában cigaretta, lebarnult karjuk
elő-elővillan a páfránylevelek mögül, és az orchidea szirmai között feltűnik
egy-egy baseballsapkás fej, ahogy elkezdik lepakolni a holmikat: székek és
letakart képek, mindenféle dobozok és becsomagolt apróságok járnak kézről
kézre. Páran kósza pillantásokat vetnek a virágüzletre, és Bard tapasztalatból
tudja, hogy iszonyú hívogató, amit látnak: bohókás betűstílussal hirdetik, hogy
ez itt a VIRÁGKUCKÓ, festett indák és kacsok kapaszkodnak fel a falon, az
ajtóban beépített mozaiküveg (a napsugarak tehát színes szőnyeget festenek a
padlóra), a kirakaton belül pedig burjánzik a megszelídített fauna. Impresszív,
ahogy az üzlet belseje is, a ravaszul elrendezett polcaival, a futónövényekkel,
amik valahogy mindenhol ott vannak, a falakra szerelt tartókban a művirágokkal
(és van egy vonal, ami mentén összeolvad, melyik eredeti és melyiket szedték le
nemrégiben egy gyár futószalagjáról). A világítás is bravúros, mintha fák
koronája szűrné meg a napsugarakat, és közben fénypászmák kúsznak elő a piroskalapos
műanyag gombákból. Egy apró erdei királyság az üzlet, és Bard valahol büszke
rá, persze, hogy részese lehet az egésznek, hogy van egy konkrét ügyfélkörük,
és jönnek még az öltönyös férfiak kávéval és telefonnal hadonászva, tanácstalan
tinédzserek és izgatott menyasszonyok – de az igazság az, hogy az ember kicsit
visszásan tekint az egészre, miután a közös üzletükből vitt virágot a felesége temetésére.
Annak idején mindössze
tizenegy napig voltak zárva. Aztán Bard egy hajnalban határozottan lenyomta a
kilincset, és belépve egyből megérezte a virágillatot, ami kissé elnehezült a
többnapi bezártságtól (ilyen lehet az enyészet illata és minden ravatalozó
illata). Szentségtörés lett volna villanyt gyújtani, úgyhogy a félhomályban
tapogatta végig a növényeket, és a nagyjukat kidobta, lekonyuló szirmú és
megzuhant kelyhű virágokat selejtezett, míg végül kiürült az egész üzlet, csak
a polcok meredeztek, mint meztelen-fehér csontok, meg az a pár ág, ami csak
dekorációs célt szolgált. Aztán Bard a pult mögé lépett, és egyesével kihúzott
minden fiókot, papírhalmokat túrt fel, és végül megtalálta a kis füzetkét, ami
vastag volt a beletűzött papíroktól és lapjai közé dugott prospektusoktól, és
újabb tíz percbe telt, mire eligazodott a címek és felkiáltójeles jegyzetek
között, de végül megtalálta a beszállítóik telefonszámait. Kissé tanácstalanul
pötyögte be a „nárcisz” jelzés mellé firkantott számjegyeket, torkot köszörült,
és igyekezett professzionálisan semleges hangot megütni. Meglepetésére lelkes
férfihang válaszolt a köszönésére, és ment minden olajozottan. Hét virágtermesztőnek
adta le a rendelést aznap reggel, és senki nem kérdezte meg, miért nem a
felesége telefonál.
Ez másfél éve volt.
Most már szinte fejből
tudja a telefonszámokat, és elég egy pillantást vetni a virágtengerre, hogy
nagyjából felmérje, mekkora mennyiség hiányzik, és tökéletesen tudja, hogy
melyik termesztő hozza a legszebb rózsákat és milyen időközönként kell jácintot
rendelnie. Egészen belejött ebbe az egészbe, bár eleinte sűrűn átszaladt a
szomszéd édességbolt kedves tulajdonosához, egy apró nénikéhez, akinek ha nem
is a szakmai hozzáértésében, de legalább a szépérzékében bízott, és aki a gyér
forgalmú boltja vezetése mellett lelkesen vetette magát minden új hobbiba, így
a virágkötészetbe is. Zárás után sokszor üldögéltek a pult mögött, körülöttük
levélnyesedékek és szétnyitott szakkönyvek (amiket a felesége hanyag
mozdulattal dobott félre, mondván, hogy ő nem fog sémákat követni, de azért
mindig volt egy-két ismerős, aki meglepte őt valami hasonló kötettel). Aztán a
csokoládéboltos hölgy bezárta az üzletet, még utoljára áthozott egy dobozka
különleges desszertet, és Bard megajándékozta egy csokor vadvirággal.
Ez pedig múlt hét
szombaton volt.
Az üzlet tehát nem állt
sokáig üresen, már itt is vannak a költöztetők, és Bard lanyha kíváncsisággal
figyeli, vajon ki az új tulajdonos, és milyen vállalkozást indít itt ebben a
csendes utcában, az ő közvetlen szomszédságában. Egy ideig vívódik, végül úgy
dönt, nem fog innen leskelődni, és pár lépéssel átszeli a helyiséget, rámarkol
a kilincsre és kilép a lusta délelőttbe. Először az égre pillant fel, zsebre
dugott kézzel és kissé hunyorogva, aztán enyhén felhúzott szemöldökkel balra, a
zöld platós kocsi felé.
Még mindig a munkások…
(Végtelen a berendezési
tárgyak száma: mind lekerekített és mindben megcsillan valami fémberakás).
Aztán a férfi.
És akkor van egy másodpercnyi
törés, olyan valószínűtlen az egész, mármint a férfi haja körülbelül lapockáig
ér, és szőke, fehéresszőke, jégszőke, nevetségesen szőke. Szürke ing van rajta,
halpikkely-csillogású, laza, és Bard nem néz lentebb, mert úgy érzi, eleget
látott bőven, hogy megállapítsa: a fickó fura. Valami művészlélek lehet, talán
galériát rendez majd be, csupa fehér varázsbirodalmat, és tucatnyi elvont
alkotó járkál majd itt. Bard látja a jövőt, az üzlet előtt elsuhanó rajzmappás
lányokat túlméretezett pulcsiban, szakállas férfiakat konttyal, apró
hátizsákkal.
Elfintorodik, mert ez nem
az ő terepe, sosem volt képes fesztelenül sétálgatni galériákban, önmagát is
kiállított tárgynak érezte akkor: úgy hitte, figyelik a reakcióját, és
rettegett attól, hogy rákérdeznek, ő hogyan értelmezi az alkotásokat, vagy
melyik a kedvence. Eljárt ezekre a megnyitókra, mert a virágüzlet magában
foglalta azt is, hogy rendezvényekre szállítanak, a felesége mindig lelkesen rendezgette
a kiállítás tematikájához illő csokrokat, és sorra kapták az aranynyomásos
meghívókat hálából – de Bard mindig úgy gondolta, a művészet ennél intimebb
élmény kellene, hogy legyen, és ha képes vagy harminc közönyös arc mellett
behatóan megszemlélni egy adott művet, akkor az az alkotás rossz. Konkrétan az összes rendezvényszervező cáfolta a véleményét,
sebaj.
Szóval Bard nem lelkesedik
túlzottan az új szomszédért, de úgy dönt, hogy bemutatkozik és megpróbál kedves
lenni, mert már felrémlett előtte bizonyos késő esti zárásoknál történő kínos
bólintás a másik felé, vagy éppen ebédszünetben egymás mellett elrohanás és
mogorván odadörmögött köszönés, rosszabb esetben falon átdörömbölés.
Tehát elindul,
lendületesen, sajnálkozó mosollyal kikerül egy asztalt cipelő munkást, és ott
is terem a jövevény előtt, aki nem létezik, hogy nem látta közeledni,
mindazonáltal konokul nem fordul felé.
Bard kötelességtudón
elsóhajt egy jó reggeltet a nemes metszésű arcélnek. És megint ott van az a
másodpercnyi törés, vákuum szippantja magába az időt és a teret, hogy csak az ő
kis jelentük maradjon, a férfi végtelen lassúsággal fordul felé, először
nyakból, aztán már mellkasból, és van az az ív a derekában, és Bard sírni
szeretne, mert egyszerre nevetséges és hatásos az egész koreográfia. Merthogy
biztos benne, hogy ez egy előre komponált koreográfia, a Férfi Aki Minden
Gesztusát Megtervezi, itt áll előtte, és rémisztően semmilyen hangon viszonozza
a köszönést. Lenéz Bard kinyújtott kezére, és csak aztán rázza meg,
szabványszerűen közepes erősséggel. Bard biztos benne, hogy a testhőmérsékletük
tökéletesen egyenlő, mert nem érzi a férfi kezét se hidegnek, se melegnek, csak
a gyűrűi hűvösek. Mind a huszonhárom, megközelítőleg.
-
Örülök, a
nevem Bard, csak simán Bard, és gondoltam, köszönök, ha már szomszédok leszünk.
Vagy olyasmik.
-
Az én nevem
Thranduil. - Tényleg ezt mondta, mármint teljesen komoly arccal, és Bard nem
mer visszakérdezni, de a férfi megmagyarázza. – Arisztokrata őseim vannak, a
szüleim ragaszkodtak a hagyományőrzéshez. ’Élénk tavaszt’ jelent. – Thranduil
pont olyan embernek tűnt, akinek jelent valamit a neve, de nem a ’Google-ben
kerestem és a nevemjelentese.hu-n is ezt írták’-módon, hanem latin szavakból
összerakva.
-
Aha, hát,
ennyi akkor. Úgy értem, csak ideköszönni jöttem, megyek vissza, a munka az
munka. A virágüzlet az enyém egyébként, rögtön itt jobbra.
-
Ohh –
Mindössze ennyit mond a jövevény, és ezt is olyan feszülten, előkelően, az O
ívét apró mozdulattal mutatja az állával is, és a szemöldökével.
-
Na, akkor
viszlát, örültem.
-
Hasonlóképp.
És ennyi az egész, Bard
fogcsikorgatva indul vissza a boltba, és azon gondolkozik, miért siettet
ennyire, elvégre a forgalom éppen nulla, és mekkora tahó, rá sem kérdezett, mi
az idegen terve az üzlethelyiséggel. Végül abban állapodik meg magában, hogy ez
még mindig a szerencsésebb eset, csak így elrohanni, ha maradt volna,
valószínűleg véglegesen károsodott volna az önbecsülése.
A labdarózsák megremegnek a huzatban, ahogy becsapja maga mögött az ajtót.
__________________________________________________________________
Mikor Bard megforgatja a kulcsot a zárban, már kihalt az utca. Eltűnt a költöztetők
furgonja, sötéten, csupaszon ásítanak a földszinti ablakok. Egy pillantás
oldalra, de nem, Thranduilnál sem pislákol fény, a benti félhomályban egy létra
vehető ki, meg a szunnyadó bútorok sötét halmaza. Bard a kabátzsebébe
csúsztatja a kulcsot, és feszes léptekkel indul a legközelebbi buszmegálló
felé.
Kettesével szedi a lépcsőfokokat, tenyere végigsuhan a korláton és rozsda
tapad rá, a papírvékony falakon tévéműsor hangjai szűrődnek át. Persze, hogy az
övék a legviharvertebb ajtó. Le kéne lakkozni. Vagy lecserélni végre.
(Elköltözni inkább, az lenne a legjobb.)
Ahogy benyit, Tilda
egyből repül a nyakába, a haja befonva, kopott szoknya van rajta és
kiszöszösödött harisnya, de ragyog és már mesél is, és két kézzel öleli a
nyakát. Bain csak a szobájából kiabál valami köszönésfélét, szavaiba videojáték
monoton zenéje keveredik. Bain tizenkét éves, és a legtöbb vele egykorú fiúhoz
hasonlóan virtuális lövöldözéssel üti el az idejét, és félszavakkal kommunikál.
És ott van Sigrid is (kész nő már ez a lány, Bard klisének érzi, de újra és
újra elcsodálkozik rajta). A lány a nappaliból jön, az ajtófélfának dől,
féloldalas a mosolya, és Bard Tildával az ölében lép hozzá, hüvelykujjal
végigsimítja a szemei alatt sötétlő karikákat.
-
Minden
rendben volt veletek?
-
Persze.
Mindig minden rendben
van, ugyanaz a válasz, mert ez kicsit enyhít Bard bűntudatán, bár nem változtat
a tényen, hogy a gyerekei tulajdonképpen egész nap nem látják, és hogy itt ez a
lány, ez a kislány, aki valójában kamasz, de akkor is, nem ez a felelőssége…
Merthogy Bardnak családja
van. (Nem, családja volt, aztán…)
-
Remek, ennek
örülök, mindenki megírta a háziját és uzsonnázott…
-
Igazából…
Tildának eltűnt a pulóvere még az iskolában, segítettem neki keresni, de semmi
baj, meg is találtuk, egy másik teremben volt, csak ugye, lekéstük a buszt –
lekéstünk két buszt, és aztán segítettem
tanulni, és nem volt tej a müzlihez, úgyhogy lementem a boltba is, de ez sem
baj, kitelt a pénzből, amit az asztalon hagytál, és hát, még nem jutottam el
addig, hogy nekiüljek a saját házimnak.
Sigrid mindig hadar,
mikor zavarban van, és nem letolástól tart, egyszerűen csak mentegetőzik, és
Bard legszívesebben hisztérikusan felnevetne, hogy tessék, itt a kudarcom: a
lányomnak tanulnia kéne, és szórakoznia, magával foglalkoznia, nem háztartást
vezetni.
-
Aha, aha, nem
baj. Figyelj, innentől intézek mindent. Vacsorázni még nem vacsoráztatok, igaz?
Akkor összeütök valamit, menj csak nyugodtan.
A karja már zsibbad,
leteszi Tildát, és megkérdezi, hogy segít-e neki a főzésben. A lánya lelkesen
bólogat, és Bard elküldi helyet csinálni a konyhapulton és elővenni a serpenyőt,
amíg ő átöltözik és kezet mos. A szűkös fürdőszobában öblítőillatú,
összehajtogatott ruhák tornya fogadja, és kétségbeesetten meg szeretné köszönni
ezt a srácoknak, azt mondaná, mondjuk, hogy hihetetlen hálás, és nem csak a
hajtogatásért, és ők megértenék…
Végül egyszerűen csak
nekiáll kisikálni a virágok zöld maradványait a körme alól.
Odakint pedig felgyulladnak
az utcai lámpák, és sötétség bújik a sikátorokba.
Ó :') Egyébként én is gondolkodtam ezen a pároson, vagyis milyen menő volt már, amikor lespanoltak és a sátorban is ó gád... Csak hát nem jöttek szembe megint és azt gondoltam, ilyen nem is létezik... De aztán eltaláltam ide és milyen jó, hogy így történt!
VálaszTörlésNagyon ígéretesnek tűnik. Annyira tetszik az egész világ, amibe elhelyezted, és Thranduil, egyem a sznob pofiját, Bard és a családja meg, jaj...
(bocsi az összeszedetlenségemért)
Folytatod, ugye? Ugye? Kíváncsi vagyok nagyon.
(mellesleg: ugye nem bánod, ha kirakom a blogod az oldalsávba? :3 )
Szia! :) NAUGYE. Mármint egyből megvolt köztük a harmónia, és Thranduil, megközelíthetetlenvagyok-neszóljatokhozzám-Thranduil még ilyen kis cinkos pillantásokat vetett Bardra és ohh. Ohhh. És örülök, hogy itt vagy, meg hogy írtál (és milyen kedves dolgokat, jézusom). És nem vagy összeszedetlen. Senki nem összeszedetlen, aki kommentírásra vetemedik.
TörlésÉs persze, hogy folytatom, már szinte kész is van a második fejezet, és lelkes vagyok. Nagyon lelkes.
(mellesleg: dehogy bánom, nagyon köszönöm, de akkor már én is kiteszlek ide, ha megengeded.)
Ejj, de jó, nálam kint is vagy :3
TörlésHol a többi?! *kifordítja a négy sarkából a világot* Kell ez, mint egy falat kenyér, nagyon-nagyon szívlelem a fiúkat együtt, és az egész AUt remekül elkaptad.
VálaszTörlésSzia, Raistlin! Én meg téged szívlellek nagyon-nagyon, és virulok, mert nagyon nem bíztam ebben a történetben, aztán. Aztán írtatok, és húúú.
TörlésA többi pedig jön már, nemsokára, és kicsit hosszabb lesz, ez az első rész ilyen kísérleti jellegű volt egyelőre.
Köszönöm, hogy írtál!
ójaj, barduil. és még mennyire gyönyörű, egek. köszönöm. nagyon. asszem megyek és elolvasom a többit, ebből úgyse lesz építő jellegű kritika (≧◡≦)
VálaszTörlésHoppá, egy Hattie. :3 Nagyonnagyon örülök, hogy tetszett, iszonyú aranyos vagy, köszönömmm. ^^
Törlés