2015. február 26., csütörtök



Második fejezet




A napszemüveg pusztán stratégiai célzattal van Bardon (álmatlan éjszakáról árulkodnak a sötét karikák), és csak azért vette fel az inget, ami a lányok szerint olyan jól áll rajta, hogy ne porosodjon a szekrényben. És előfordulhat, hogy reggel negyedóráig kereste a bőrdzsekijét, amit csak fontosabb alkalmakra tartogat, de ennek mind semmi köze az idegenhez, aki már hajnali nyolckor teljes harci díszben napfürdőzik. A nevezett harci dísz szögegyenes hajzuhatagot, fekete bokacsizmát, szürke nadrágot, fehér pólót és valami kardigánfélét tartalmaz.
Bard jóindulatú mosollyal int egyet, de Thranduil nem elégszik meg ennyivel, muszáj artikuláltan jóreggelteznie, és megvárnia a hasonlóan illedelmes választ, mielőtt visszafordulna a napsugarak felé.
Bard morog valamit bizonyos önelégült divatgurukról, aztán megfordítja a Nyitva/Zárva táblácskát.

Lassan másznak a munkaórák, délelőtt nem özönlenek a vásárlók, csak páran érkeznek, úgyhogy miután Bard a pultra támaszkodva huszadjára is frissíti telefonján a hírportál weboldalát, nekiáll csokrokat kötni, gyakorlásképpen. Kétségbeesetten keres valami kiindulópontot, egy fogalmat, végül úgy dönt, a legutóbbi vevő virágportréját készíti el. Nem hagyott benne mély nyomot a titkárnő, aki a főnöke megbízásából rohant ide, beviharzott és egy meetingre vitt virágot, valami letisztultat kért, gyorsan, bármi jó lesz, és már sietett is tovább. Mindenesetre jobb ötlet, mintha a sokszázadik tavaszi csokornak állna neki, és Bard újra maga elé képzeli a nőt: korallszín blúz volt rajta, szóval legyen ez az alap. Perui liliom, ez tökéletes lesz, persze, kell bele egy-két hosszabb szál, mondjuk zöld, legyen egy kis pennisetum, amit ő csak simán gazként tart számon, és olyan sabloncsokor alakul itt, hogy a férfinek elmegy a kedve az egésztől. Úgy dönt, inkább agonizál még egy kicsit.


Aztán amikor Thranduil benyit az üzletbe, Bard érthetetlen okból ránéz az órára, tizenkét óra két perc van, és ő itt ül egy kényelmetlenül apró zsámolyszerűségen a pult mögött, combján műanyagdobozos kínai kaja, kezében a praktikátlan villa (és valamiért eszébe jut, hogy Thranduil tuti evőpálcikával eszi a kínait). Nyel egyet, kézfejjel megtörli a száját, feláll, az ebédjét leteszi a székére.

-         Segíthetek valamiben?

Thranduil körbehordozza a tekintetét az üzleten, egyik keze még a kilincsen, a másikkal óvatosan megérinti egy gerbera szárát, aztán végtelen méltósággal megteszi azt a pár lépést, ami az ajtót a pulttól elválasztja.

-         Dél van körülbelül, ebédszünet, ugye? Zavarom? Örömmel venném, ha segítene. Pár perc az egész.

-         Ühm. – Bard azon gondolkozik, vajon mióta várta a férfi az ebédszünetet, hogy őt zaklathassa. Na jó, segítséget kérhessen tőle. – Tulajdonképpen pár percet bármikor szakíthatok magára, kereshetett volna korábban, de szívesen segítek most is.

-         Köszönöm. – Ennyi a válasz, és Thranduil el is indul kifelé, és Bard gondolkodás nélkül követi, és kapkodva fordítja el a kulcsot a zárban.


Az üzlet, amit Thranduil bérel, egyelőre kopár falak keretezte káosz: a bejárat mellett egy fogas áll, mellette egy egészalakos, karmos talpon álló tükör. Szemben a falnak támasztva különböző képek, Bard felismer egy Warhol-reprodukciót, vannak még koponyák különböző stílusban és egy nő aranyhalakkal, bicikliző varjú és a hagyományos tattoo design alapmotívumai.

A helyiség hátsó részében kivehetetlen tárgyak kompozíciója, egy italautomata ontja neonfényét. Bard felfedezi, hogy nem csak az automata van bedugva, a földön egy kávéfőző árválkodik, kábele köldökzsinórként fut a konnektorhoz.

-         Viszonylag hamar bejövök ide, és későn érek haza, de a minőségi kávéról nem tudok lemondani. – Thranduil feltételezhetően tipikusan olyan ember, aki sikkes papírpohárból issza a kávét és csupa olasz előtaggal rendel. Esetleg maga darálja a megfelelő minőségű kávébabot, sőt, talán ő is termeszti.

-         Van egy Starbucks körülbelül kétsaroknyira innen. – Bard tipikusan olyan ember, aki tökéletesen megelégszik az automatás kávéval, vagy az egyszerű kavaróssal, három az egyben, tíz másodperc és a reklámban a nőnek földöntúli örömet okoz már egy korty is.

-         Ezt jó tudni, talán még ma ellátogatok oda.

-         Remek. Jobbra van. Mármint innen jobbra, ha kimegyünk, mondjuk, kilépünk az üzletből és…

-         Szerintem meg fogom találni – állítja le Thranduil, és felmutatja a hiperokos (és feltehetőe hiperdrága) telefonját. – Rákeresek.

-          Persze, úgy egyszerűbb.

Bard köszöni szépen, csak enyhén érzi magát hülyének, és éppen most veszi észre, hogy van itt egy biliárdasztal is, ami egy remek indok arra, hogy hátat fordítson, és zsebre dugott kézzel elsétálhasson innen. Az asztalon egyetlen golyó van, a fehér, ütő sehol, és Bard elkeseredetten végigkopogtatja ujjaival az asztal szélét, aztán elszánja magát: megpördül a sarkán.

-         Akkor miben is segítsek amúgy?

Thranduil nagyon halványan elmosolyodik, inkább csak a szemével, és a farzsebébe csúsztatja a telefonját.

-         A költöztetők itthagytak ezekkel a holmikkal, és vannak nehezebbek is, szóval ha segítene kicsit összerendezni őket, azt megköszönném.

-         Oké, akkor mondjuk… mi hova megy? És ha már itt tartunk, megkérdezhetem, milyen üzlet alakul itt?

-         Tetoválószalon. Igazából csak átköltözöm ide, eddig is volt egy szalonunk, de kiváltam. Ez a hely itt az önálló vállalkozásom lesz.

Szóval Bard így tudja meg, hogy Thranduil tetovál, és kutatóan végigméri, de nem lát semmilyen mintát felfutni a bőrén, és egyáltalán, nem nézi ki belőle, hogy képes leülni és kivarrni valakit.
Thranduil folytatja:

-         Akkor tehát kezdjük azzal, hogy odatesszük a pultot, leghátra, rendben?

Bard rábólint, és némileg gyászosan pillant az ingjére. Thranduil leveszi a pulóverét és a derekára köti, aztán kétoldalról megragadják a pult szélét.

A pakolással csak az a gond, hogy Thranduil először semmiről sem tudja, hova kéne vinniük, és aggasztóan gyakran jön rá, hogy talán jobban mutatna valami a másik sarokban, és Bard már a homlokát törölgeti, mert a szerfelett dekoratív (és siralmasan nehéz) szekrény valahogy sehova sem illik. Munka közben Bard megtudja, hogy a férfi odavan Jo In Hyuk illusztrációiért, és a falnak támasztott rajzok egy része hozzá tartozik, és Thranduil híres tetoválóművészek neveivel dobálózik, Bard pedig töredelmesen bevallja, hogy egyszer akart egy egészvállas alkotást a barátnője aktjáról, de elküldték, mert részeg volt, azóta pedig valahogy nem érzett késztetést a tetováltatásra. A keze már fárad, és kiábrándultan gondol a virágüzlet székén árválkodó kínaira, de még mindig nem sikerült helyet találni a biliárdasztalnak.

Mégis végeznek egyszer, és Thranduil karba font kézzel méri végig a helyiséget. A mennyezetet gerendák barázdálják, a bútorzat gyárilag kopottnak ható festéssel büszkélkedik, a talpas tükrön kívül egy kisebb, szinte már giccses antikutánzat is növeli a teret. Már csak pár polc meredezik a falnak támasztva, egy láda vár még kipakolásra a tetoválócuccokkal és egy másik a dekorációs tárgyakkal, valamint a képek nincsenek felszegelve – de ez Thranduil dolga lesz, aki köszöni a segítséget, nagyon hálás érte, majd átszól, ha mindennel végez, és Bard akár meg is nézheti a szalont teljes pompájában.

Bard egyelőre elégedett azzal, amit lát, és csak szeretne visszavonulni a Virágkuckó csendes magányába, úgyhogy meglehetősen sietősen távozik.

__________________________________________________________________

Minden reggel beszélnek, és valamikor elkezdnek tegeződni is. Thranduil ajánlja fel, és ez valahogy így tűnik természetesnek. Bard emlékszik az ígéretre, hogy majd megláthatja a kész szalont, de nem hozza fel a témát. Főleg az időjárásról ejtenek szót, meg a virágüzletről, és aztán Bard elejt valami félmondatot a gyerekekről, és kiderül, hogy Thranduilnak is van egy fia. Bővebben nem beszél róla, csak a nevét árulja el: Legolas. És Bard rákérdez, hogy ez a név mit jelent, óvatos mosollyal, és olyan az egész, mint egy belsős poén, és van valami játszott leereszkedés és önirónia abban, ahogy Thranduil kiejti: Zöld Lomb.

Aztán egy nap Bard éppen az üzlet előtt rendezgeti a virágokat, amikor a szeme sarkából egy potenciális vásárlót vesz észre. A térde megroppan, ahogy feláll a begóniák mellől, és szemügyre veszi a jövevényt. Az első, amin megakad a szeme, az ismerősszőke hajzuhatag, éles kontrasztban a fekete bakanccsal, a fekete nadrággal és a fekete alapon tátott pofájú farkast ábrázoló pulcsival. A srác tizensok éves lehet, és láthatólag nem virágboltot keresett, de örül a felfedezésnek, bár kissé összezavarja, hogy Bard idekint ápolja a flórát.

-         Jó napot.

-         Szia, segíthetek?

-         Ümm, virágkoszorút keresek, ha tartotok.

-         Így konkrétan nem, de összedobok egyet, ha beljebb megyünk.

-         Remek.

A srác egészen kivirul, és Bard előzékenyen előreengedi, és gondolatban átveszi a koszorúkészítés lépéseit. Szerencsés, mert a lányoknak régebben elég sok ilyen kis szépséget készített, és nagyjából emlékszik még, hogyan is működik a folyamat. Amíg a srác megcsodálja az árukészletet, ő előkészíti a dolgokat, az apró raktárból kihoz pár vadvirágot, amit csak díszítéshez szoktak használni, elővesz egy ollót és mindent praktikusan a felső fiókba seper a pultról, hogy elég helye legyen.
Nem egészen érti, miért van szüksége a metálos srácnak virágkoszorúra, és ébred valami halvány gyanakvás benne a környéken megsokszorozódott szőke hajkoronákat tekintve, de egyelőre nem ad hangot sejtésének.

-         Szóval akkor, pontosan mit szeretnél?

A srác közelebb sétál, és tűnődve megvonja a vállát.

-         Nem is tudom, eléggé spontán ötlet volt, mármint miért ne hordhatnék virágkoszorút, szóval nincsenek kikötéseim. Egy szimpla változat megfelel.

Bard hümmög és végigméri a fiút.

-         Figyelj, a szemed kék, és más szín nem is igazán van rajtad, szóval szerintem elég jól illene hozzád valami ilyesmi téma. Mondjuk búzavirág?

A kezébe vesz egyet a tálcán lévő növények közül, és mivel a srác lelkesen bólogat, leemel még egy dobozt a raktárból. Fogalma sincs, körülbelül hány szál szükséges, úgyhogy találomra felmarkol párat, és nekiáll összerakni őket. Kicsit ügyetlenül kezdi el az alkotást, de hamar belejön, és a fiú ámulva figyeli, ahogy kezei közt alakul a koszorú. Bard folyamatosan veszi fel az új szálakat, néha megáll és igazít rajtuk, aztán ugyanolyan magabiztos monotonsággal folytatja a folyamatot. Párszor leteszi a készülő művet és roppant egyet az ujjain, pár perc múlva pedig elégedetten masszírozza át a tenyerét, miután végzett. Még gyorsan levagdos pár oda nem illő szárat, és eligazgatja a virágfejeket, aztán a tenyerére fekteti az alkotást

-         Kész is van, parancsolj.

A srác óvatosan veszi el a koszorút, és finoman teszi a fejére, és az igazság az, hogy jól áll neki.

-         Remekül festesz, de tényleg.

-         Tényleg? – A fiú nevetése ismerős, valami ilyesmivel kezdődik minden munkanap reggele, nyitásnál, ahogy mindketten a kilinccsel matatnak, és Thranduil csak félig fordul felé, az álla a vállához hajtva. – Arra gondoltam, hogy esetleg, ha még egyet készítenél… ajándékba lenne.

-         Aha, rendben. Az is ilyen legyen?

-         Lehetne mondjuk… valami nem is tudom, piros talán? Vad. Nagyon vad, szabad, de közben ártatlan is… Különleges.

-         Egy vad és szabad, de közben ártatlan, különleges lánynak? – Bard tapintatosan hátat fordít, és már megint a raktárban matat, de a srác még akkor is zavarban van, mikor visszafordul hozzá. – Nézd, ez egyszerű szegfű. Szerintem nagyon szépen mutatna koszorúban. És esetleg tehetnénk hozzá egy pár szálat ebből, látod? Ez egy acsalapu nevű növény virága.

-         Tökéletes lenne.

-         Figyelj, arra gondoltam, hogy csinálhatnád te. Megmutatom, hogyan kell, és segítek is.

-         Oké. – A srác esetlenül veszi a kezébe a virágokat, de lelkesnek tűnik, úgyhogy Bard nem aggódik.

-         Szóval egy egyszerű hármasfonás, nem tudom, mennyire figyelted, ahogy az előbb csináltam…

-         Mhmhm…

-         Mindegy, így elkezdjük, és remek, még egyszer azt húzd be oda középre, oké, vegyük fel a következő szálat, ezt pedig óvatosan beillesztjük… látod? Most már itt dupla a szár, összefogod ezt a kettőt, de ugyanúgy kell folytatni, aztán a másik oldalra tűzöl be egyet. Megy ez. Nagyjából megy, várj, egy lépést vissza… oké, ezt tedd felülre, nem baj, eddig jól állunk.

Ezt a koszorút lényegesen hosszabb ideig tart elkészíteni, de a végeredmény szemet gyönyörködtető. Na jó, talán egy-két helyen túl laza, és van benne egy lyuk, amit nem tudják, hogyan sikerült üresen hagyniuk, de az egész egy tűzgyűrűnek tűnik, és a srác nagyon büszkén tartja a tenyerén.

A farzsebéből drágának tűnő bőrpénztárcát húz elő, de Bard leinti.

-         Az üzlet ajándéka.

Amíg a srác hálálkodva kisétál az üzletből, Bard azon töpreng, miért nem kérdezte meg a nevét, csak hogy láthassa magyarázkodni.

__________________________________________________________________

Háromnegyed négy múlt négy perccel. A zárásig hetvenegy perc maradt még, és hát, az igazság az, hogy Bardnak problémája van a gerberákkal. Minden olyan hülyén mutat mellettük, egyszerűen képtelenség megteremteni az egységet.

Bard végül ingerülten egymásra dobálja a félkész csokrokat, és úgy dönt, hogy átsétál a tetoválószalonba. Nem érdekli, hogy mennyire van kész az üzlet, egyszerűen túl kíváncsi, ráadásul unatkozik.

Az első dolog, amit észrevesz, miután benyit: a szalon tökéletesen rendben van. A második, hogy a rend mégsem teljes: a kávéfőző még mindig a földön van, és éppen a dolgát végzi, legalábbis a férfi erre következtet a halálhörgéséből. Thranduil egy hatalmas fotelben ül, lába kinyújtva, a kezében a telefonja, fején a komikusan félrecsúszott búzavirág-korona. Lustán pillant fel az ajtónyitás hangjára, köszön, és tovább pötyög valamit.

Bard látványosan elámul, megtekinti a plafont, a sarkokat és a padlót is, még körbe is fordul.

-         Ez a hely baromira készen van. – A hangjában enyhe szemrehányás csendül.

-         Nemnem. Onnan – Thranduil hunyorít és meghatározhatatlan irányban kinyújtja a kezét. – hiányzik még egy festmény. Várom, hogy megérkezzen. Keddre ígérték. Ma szerda van. Szégyen.

-         Aha. – A falon kaotikus elrendezésben lógnak a különböző alkotások, türkizkék antik keretben. Bard kínosan érzi magát. Csend van. – Ferde a koronád.

-         A fiam hozta, beugrott ma pár percre. Tőled vette, ugye?

-         Együtt készítettük. – Ez nem teljesen igaz, de Bard folytatja. – Vagyis inkább ő készítette, én csak az instrukciókat adtam. Egész tanulékony srác.

-         Mindenben tanulékony, ami érdekli. Évekig íjászkodott, mondtam már? Nagyon tehetséges volt, sorra nyerte a versenyeket, aztán hazajött egy edzésről és azt mondta, a következőre már nem megy. Megunta.

Thranduil hangjában büszkeség csendül, bár próbálja közönynek álcázni, és a kávéfőző ezt a percet érzi legalkalmasabbnak arra, hogy egy utolsó nyekkenéssel kiadja a lelkét. A férfi csak erre vár, meglepő gyorsasággal felpattan, a korona a homlokába csúszik, ahogy lehajol a masinához.

Van valami rituális abban, ahogy aztán belekortyol a kávéba, valami túl személyes, és Bard inkább a kávéfőzőt fixírozza, ami a jelek szerint nem halt meg, viszont mostanra világossá válik, hogy a vezetéke túl rövid. Bard úgy dönt, megvendégeli magát az italautomatából, aztán a zsebében kotorászva rájön, hogy nincs elég aprója, és ez most elég kínos, mert piros betűk hirdetik, hogy papírpénzzel semmit nem ér. Szóval Bard várja, hogy Thranduil szíve megessen rajta, de a férfi kijelenti, hogy van könnyebb megoldás is. Most rajta a sor, hogy végigtapogassa a zsebeit, egyik kezében a kávé és mellészorítva a telefonja is, és Bard előre fél a végkifejlettől.

-         A kulcsát keresem, járt hozzá, és akkor nem kell fizetni. Úgy értem, ez az én automatám, bármikor kiszolgálhatom magamat belőle, szóval volt egy kulcs…

A gond az, hogy a kulcs csak volt, valahol, valamikor, és a bögre megdől, a kávé már a pereméig ér, és Bard körülbelül ekkor kezdi el fontolgatni, hogy begyömöszöli a papírpénzt a bedobónyíláson, vagy egyszerűen csak szomjan hal. Aztán apró csendülés hallatszik, és egyszerre sóhajtanak fel elégedetten.

A férfi lelki szemei előtt lepörög az a verzió, hogy a kulcs nem illik a lyukba, de végül ennél szerencsésebbnek bizonyulnak, és Bard elégedetten nyeldekli a diétás kólát, az automatának támaszkodva, mert Thranduil nem hajlandó hátrébblépni, csak elgondolkozva fújogatja a kávéját, és dezodorillatot áraszt. Fenyőillatú dezodort használ.

És Bard kólája egyre fogyik, és a férfi végül kétségbeesetten ellöki magát, de nem akar a másik férfi karjaiba érkezni, úgyhogy oldalra lép, és olyan nyomorultul történik az egész, hogy a kávéfőző látja kárát.

-         Szerintem előnyösebb lenne egy asztalon tartani.

-         A pult túl messze van.

-         Csak van másik konnektor…

-         Aha, egy az automatának, egy meg a bejárat mellett. Talán vennem kéne egy kis asztalkát, mondjuk, vagy egy kisszekrényt. Jól mutatna itt, nem?

Bard megvonja a vállát.

-         Gondolom. Hely az tuti lenne.

-         Van a közelben használtbútor-üzlet?

-         Használt?

-         Igen, és kicsit átalakítanám, mondjuk, hogy passzoljon.

-         Nem olyan embernek tűnsz, aki használt bútorokat alakít át. Inkább olyan garnitúravásárlónak látlak.

-         És olyasvalakinek, aki vasalja a haját, ugye?

-         Hát, azt hiszem.

-         Pedig nem. Beszárítom.

Bard hitetlenül felnevet, és Thranduil is csatlakozik, rövid és halk a nevetése, és megugrik az ádámcsutkája, ahogy kiissza az utolsó korty kávét. A bögre pereme fölött őt nézi.

Bard kezében recsegve gyűrődik össze az alumíniumdoboz.

6 megjegyzés:

  1. Óóóóó, úristenúristenúristen
    Ez egyre jobb lesz :3 Annyira tetszik, ahogy írsz, a fogalmazás, annyira érzékletes és képszerű. Bard olyan nyomorgatnivalóan aranyos, hogy el nem tudom mondani, Thrandy pedig elbűvölő, mint mindig. Az is nagyon szimpatikus, ahogy megjeleníted a két alfahím kapcsolatát a gyerekeikkel. És..és... tetoválószalon! :O Na, ezt nem gondoltam volna. Hűű. Erre kíváncsi vagyok.
    Beszárítja a haját. Megőrülök.
    Köszönöm, hogy olvashattam, tűkön ülve várom a következő fejezetet :3

    VálaszTörlés
  2. Jujszia ^^ Nagyon virulok ám, mert én pont hogy elégedetlen voltam ezzel a fejezettel, és aggódtam nagyon, hogy nem fog tetszeni.
    És köszönöm, hogy írtál, és sietek a frissel. :3

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    ((Elöljáróban, kérlek ne haragudj a siralmas reakcióidőm miatt, csak hát ilyen helyeken, ahol a madár se jár (nálam), nem ellenőrizget az ember ilyeneket na. Köszönöm a lelkesedésedet itt is))
    Ez a sztori meg egyszerűen totál lenyűgöző, úgy értem, tetoválóművész, meg a virágkorona, és Bard lezsernek szánt megpördülése a sarkán, hogy mégis miben segítsen, egészen totálisan zseniális, az egész történet előttem van. Aktívan és ujjongva csápolok a Barduil ötletnek, már úgy önmagában is, de te hozzátettél ehhez az örömhöz még valami pluszt amitől konkrétannagyjábólkábé függőnek érzem magam. Itt fogok toporogni az új fejezetig.
    Köszönöm az élményt!n_n

    u.i.:Legolas meg tündér, .. mármint jó, oké, tudom, tünde, de nem úgy értem,-- szóval egy cukorbogár, "mármint miért ne hordhatnék virágkoszorút?" imádom

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! ^^ Ha már reakcióidőről van szó, khm, sajnálom, hogy nem válaszoltam hamarabb. VIszooont most így picit megkésve, de nagyonnagyon örülök, és izé, közben aktívan szégyellem magamat, mert az új fejezet mehhhh, ne is beszéljünk róla. Azért köszönöm, hogy írtál, és toporogtál is, jár az ölelés :3

      Törlés
  4. Végre-végre-végre csak eljutottam ide is, és úristen, imádom. A stílus ügyes, tudatos, épp olyan kísérletező és óvatos, mint Bard maga, nagyon illik hozzá. Imádom az apró mozzanatokat, a félszeg mondatokat. A virágkorona mindent visz, és a kávéfőző is a földön. A karakterábrázolás tanítani való. Minden hálám és elismerésem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jajj, ilyenkor nagyon pirulok ám. Főleg úgy, hogy folyamatos mélyrepülésnek érzem a sztorit, de azért köszönöm. :3

      Törlés

 

Template by BloggerCandy.com